A furcsa álom III. rész

Egy parányi Lélek emelkedett mind magasabbra az útszélen heverő testét hátrahagyva a végtelenség felé. Látta földi maradványát a zebrán feküdve, féloldalt, mozdulatlanul. Arcát vizsgálva csak mély megnyugvás látszott rajta. Sem riadalomnak, sem fájdalomnak parányi jelét nem mutatta. Táskája kicsit távolabb mellette, amelyből tej csordogált a fekete aszfaltra.

Embereket látott rohanni az elernyedt testhez. Az autó sofőrje ijedten, idegesen, falfehéren rohant oda, de közben már pötyögte be a segélykérő számát a telefonjába. – Az Isten szerelmére segítsenek, elütöttem egy embert! –kiabálta szinte önkívületi állapotban. –Nem tudom, hogy él-e?!  -Nem vagyok orvos. -Jöjjenek már kérem!

Letérdelt a test mellé az útra, próbálta megnézni a pulzusát, meghallgatni, ver-e a szíve, de saját szívverésén kívül, nem hallott mást. Az, az ijedtségtől majd kiugrott a mellkasából.       –Ismeri valaki? –kérdezte a tömeg felé fordulva, mely ekkor már körülvette. De senki nem adott igenlő választ. Kétségbeesetten, szánakozóan, részvéttel állták körül, néhány ember sopánkodásának adva hangot: –Szegény ember! –Ugye milyen gyorsan meg van a baj! – Jaj, szegény! –Hogy nem vehette észre az autót? –Meghalhatott? –Én a fékcsikorgásra lettem figyelmes. –Én is azt hallottam, ez borzasztó!

Nem kellett sok idő, szirénázó autók hangja hasította a levegőt, szélsebesen közeledve a történet helyszíne felé. Az emberek kissé hátrébb húzódtak, helyet engedve a hatóságoknak. A mentőautóból kiugró orvos rohant az úton fekvő test mellé, és tüzetesen vizsgálni kezdte…

Alex emberi szemnek láthatatlan lelke látta az eseményeket, de számára az emberi érzések már nem jelentettek semmit. Testéből kiszállva a kis Lelket a végtelen szeretet ölelte át. Senkihez, semmihez nem érzett már kötődést, még sem volt magányos. Ahogy mind magasabbra távolodott a földtől, egyre inkább úgy érezte, hogy nincs egyedül. –Igen, jól érzed kedves Lélek. Én az Őrangyalod vagyok, aki mindig melletted volt és van most is. –Őrangyal? –kérdezte a kis Lélek. –No, mondhatom szép kis Őrangyal vagy te, mikor nem tudtál vigyázni rám! Látod, amit én látok odalent, ugye? –Hol jártál, amikor elütött az autó?

-Ez azért nem ilyen egyszerű! –válaszolt az Angyal. –De meg fogod érteni! 

Tudod, ti emberek ott lent a földön elfelejtettétek, hogy honnan jöttetek. Egyre inkább önpusztító életet éltek. Önpusztítót, egymás pusztítót, és a környezeteteket pusztítót. Elfelejtettétek, hogy egy közös, nagy „család” vagytok, akinek segítenie és szeretnie kellene egymást, nem pedig egymást támadni, bántani, sőt sokszor gyűlölni és bosszút forralni egymás ellen. Egyre nehezebb rátok vigyázni, sok dolgot adtok nekünk, Őrangyaloknak.

Amikor leszülettél ide a földre kedves Lélek, én vállalkoztam rá, hogy megóvlak téged. De sajnos önmagadtól nem tudlak megvédeni. Ha végiggondolod az eddigi életedet, vissza fogsz rá emlékezni, hogy egyszer már kimentettelek a tengerből, amikor vihar támadt, és te túlságosan beúsztál. Vagy amikor az autópályán kivillant az olajlámpa az autódban és kénytelen voltál megállni? –pont elkerültél egy balesetet. És legutóbb, amikor repülővel lett volna külföldi utad, tudod mi történt, –lezuhant az a repülő. Elárulom, én segítettelek hozzá, hogy lekéssed azt a gépet, ne szállj fel rá!

A kis Lélek mindezt csak szó nélkül hallgatta, és végiggondolta az Angyal által mesélt történeteket. -Igen, tényleg így történt. Akkor te voltál, aki megmentett! Értem és köszönöm neked. -Már csak az lenne a kérdésem, hogy most miért nem segítettél? –Egyáltalán mi történik most velem? –Meghaltam?

-Nem tehettem, most nem segíthettem! Mert ezt a megtapasztalást át kell élned ahhoz, hogy változni tudj! Nem halsz meg most. Ha meghaltál volna, már nem itt társalognánk, tovább mentél volna oda, ahonnan jöttél, a kezdetekhez. Most, miután elváltunk, vissza fogsz térni földi testedbe, és mint eddig, Alex néven tovább éled az életed. De meg kell tanulnod valamit kedves Lélek! Úgy nem élhetsz tovább, ahogy eddig. Tudod, mint az elején is említettem már, ti emberek odalent a földön, elfelejtkeztek az egyetemes szeretetről. Elfelejtitek, hogy nem azért vagytok emberi testben, hogy fölényeskedjetek egymással, hogy különbnek érezzétek magatokat egymásnál, hanem hogy segítsétek egymást. Te, kedves Lélek, Alex-ként a Földön egy nagyon intelligens, tanult ember vagy, vezető beosztásban. Ezt vállaltad, ez a küldetésed. Jómódban élsz. Mindenkinek nem lehet ez a küldetése. Neked ezt, másoknak másféle életet kell megtapasztalni, de egy valamiben eltévedtél. Ezzel akarlak szembesíteni!

–És tudod mi ez? –az egód. Túlontúl nagyra növesztetted. Elfelejtetted, hogy honnan jöttél, hogy nem azért lettél egy cég vezetője, hogy másokat lenézz, és kényed-kedved szerint, mint bábukat rángasd őket, hanem azért, hogy meg tudd mutatni, hogy egy jó vezetővel az élen, milyen sikereket lesz képes egy cég elérni, és a legnagyobbak közé felnőni magát.  De tévedésbe esel, ha azt gondolod, hogy ez csak a te érdemed. Nem, kedves Lélek. Azok az emberek, akik körülvesznek téged, és ide mindenki beletartozik, akikkel csak érintkezel az életedben, mindenkinek köszönhetsz valamit. Mert valamilyen formában mindenki támogatott téged abban, hogy idáig eljuss. Lehet, hogy amit most mondok, az Alex-nek nem tetszik, de ki kell mondanom. Már nem vagy jó vezető! Hol van a lojalitás és emberségesség? Hova tűnt? Miért nézed le az embereket, akik nem azon a szinten vannak, ahol te? Mi jogon ítélsz meg embereket, ha nem tudod, hogy mi az ő útjuk, amit végig kell járniuk?! Ahhoz, hogy neked jó legyen, nem kell eltaposnod másokat! A körülötted állók segítenek hozzá, hogy sikeres legyél abban, amit képviselsz. Ha jól vezeted őket, tisztelnek téged. Ki kell vívnod a tiszteletüket! És neked is tisztelni kell őket!  Ezt ne feledd el kedves Lélek! Mindig a szeretet vezéreljen utadon, mert az meg fog óvni attól, hogy ítélkezz!

-És most menj vissza újra a földi létbe, bújj be Alex testébe! Úgy látom, hogy a mentőorvos már tetőtől talpig végigvizsgált. A beszélgetésünket pedig nem fogod elfelejteni, míg élsz, emlékezni fogsz rá! Teljesítened kell a küldetésed!

Test és lélek...

http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol/212-kreativ-iras-kep-alapjan-38

Mondd, mit látsz a képen? Embert vagy állatot?

Mondd, mit látsz a képen? Vadságot vagy jóindulatot?

Mondd, mit gondolsz, ha látsz egy vérző, bekötözött kezet?

Mondd, mit érzel, ha látsz egy összetört, vérző szívet?

Mondd, ismered az embert, akit embernek látsz?

Mondd, miért ítélsz a külső után?

Mondd, mi alapján ítéled meg egy ember jellemét?

Mondd, mi alapján, ha nem látod a lelkét?

Mondd, miről beszél neked egy emberi test?

Fáradtságról? Élvezetről? Puhányságról? Tetterőről?

És vajon a lélek beszél ilyenekről?

Mondd, ha tükörbe nézel, mit látsz magadon?

Tetszik a kép? –vagy gyorsan otthagyod? 

Képes vagy meglátni az ember szemében a lelkét?

Ismered az Istenségtől magával hozott terhét?

Becsüld az embert, hiszen jónak született.

A lelke tiszta, csak a teste beteg.

A furcsa álom II. rész

És ekkor megszűnt létezni a  külvilág. A felkelő nap mintha meggondolta volna magát, hogy ma inkább nem süt ki. Minden sötétbe borult. Nem volt többé rossz vagy jó érzés, nem volt jókedv vagy szomorúság, sem öröm vagy fájdalom, vége szakadt mindenféle polaritásnak. Lebegő érzés félelem nélkül, nem függés senkitől és semmitől. Csak mély, nagyon mély nyugalom.

Ha az utca embere képes lett volna arra, hogy lássa a történet kifejletét, hogy mi történik a háttérben, akkor egy csodálatos lelket látott volna, amint épp elhagyja a földi testét. Egy csodálatos fénylényt, aki úgy tűnt, hogy befejezte földi pályafutását.

Ha képesek lettek volna erre, akkor természetesen minden riadalom nélkül nézték volna végig az eseményeket, képesek lettek volna megérteni, hogy a dolgok, események, amik velük és embertársaikkal történnek, cseppet sem véletlenek. Hogy minden, ami nap, mint nap megesik velük, annak úgy kell lennie, mert nem történhet másként, csak úgy és az, amit mindenki elképzel, és ahogy elképzeli magának. Hiszen gondolatával teremti meg mindenki azt is, ami jó neki, de azt is, ami nem éppen.

Amikor Alex lelépni készült a járdáról a zebrára, nem volt sok ember a közelében, de akik ott voltak, hatalmas sokk-ként érte őket, ami a szemük előtt játszódott le, már amennyit a gyors történés miatt módjukban állt meglátni.

Ezek az emberek is, ahogy Alex, korán keltek, valószínű, hogy épp oly álmosan és kissé unottan indították a napot. Talán éppen ők is az elmúlt éjszakai álomországbeli kiruccanásaikon elmélkedve és jövőjüket tervezgetve indultak dolgukra ezen a reggelen, mint főhősünk. A sarki közértben ők is biztosan megvették a tízóraijukat, és egykedvűen meneteltek tovább az útjukon. De ez a reggel tanulságként készült szolgálni számukra. Tanulságként, hogy az út nem mindig oda vezet, ahova elképzeli az ember. Vannak jó utak és rossz utak.

De mitől jó vagy rossz egy út? Egy biztos, nem attól, hogy esetleg a járda egyenetlen, ódivatú, és nem a legdizájnosabb térkőből készült. Járhatnak emberek a legkifinomultabb, tükörsima úton is, ha a lelkük nehéz, hiszen azt is hepe-hupásnak, rossznak fogják érezni. Nem lelik örömüket benne. De akinek helyén vannak a dolgai, annak egy kitaposatlan ösvény sem fog gondot okozni, bármennyi buktató, egyenetlenség is van a talpa alatt, töretlenül halad előre. Napjait az öröm és hála érzése tölti ki, elégedett a körülményeivel. Ez a jó út.

De erre az útra nem könnyű rátalálni, hiszen számtalan és sokféle létezik elágazásokkal, kacskaringókkal, buktatókkal, és nincsenek jelzőtáblák, melyek megmutatják, hogy melyik az egyirányú út, melyik a zsákutca, és melyik vezet el a tökéletességhez, a megvalósuláshoz, ahol megelégedettség lesz a jutalom.

Alex sem ismerte a jó utat, és így keresztül kellett esnie egy megtapasztaláson, hogy amennyiben valaki nem a neki kiszabott úton jár, és ennek ellenére nem képes önszántából változtatni, akkor a sorsa fogja kényszeríteni rá.

A felkelő nap fénysugarai csak az ő látókörébe nem engedték be abban a pillanatban éltető szikrájukat. Míg a többi ember azon a reggelen tovább élte megszokott, mindennapi életét, addig őneki ez a nap teljes egészében megváltoztatta az életét.

folyt.köv.

Hölgyek a padon...

-Milyen jó, hogy találkoztunk!
-Rég nem láttuk egymást!

Nincsenek véletlenek, mindig a megfelelő időben és helyen vagyunk ahhoz, hogy új információkhoz jussunk. Persze nem vagyunk egyformák, van aki közlékenyebb, és van aki szívesebben hallgat. Van, aki kommunikációjával magával ragadja a többieket, sőt nem csak a szájával beszél, hanem kézzel-lábbal, egész testével.
És a hallgatóság?
Attól függ, hogy a beszéd tárgya kit mennyire érint meg, mit érez belőle magáénak?!
Van, aki megrökönyödve hallgatja, van aki furcsállja, van aki érdeklődéssel tekint a beszélőre, és van aki talán lekicsinylően.
A képen megszűnt a hölgyeknek a külvilág. A téma érdekfeszítő lehet, mert mindannyian figyelik az előadót. Van aki nyugodtan, ölbe ejtett kezekkel, van aki teljes testi odafordulással.
Mit is lehetne egy ilyen ragyogóan napsütéses időben hasznosabbat tenni, mint hogy megbeszélünk dolgokat. Lehet, hogy nem értünk egyet, de legalább van mit átgondolni...
Az is lehet, hogy mi nem merünk az adott témáról szót ejteni, és örülünk, milyen jó, hogy más szóba hozza!
-El tudjátok képzelni?
-Gondoltátok volna?
-El sem hiszitek mi történt! ...

Ez a tér itt beszélgető emberekről szól, lazán álldogálókról, üldögélőkről, és mint ez a négy hölgy is mutatja, az élet nagy dolgainak megosztásáról.
A fotós is jókor volt jó helyen...

/Az Író születik tanfolyamon készült egy fotó apropóján.../

A furcsa álom I. rész

Reggel 6 óra. Megcsörren az ébresztőóra. Mit megcsörren? A szinte hallható csendben derült égből villámcsapásként éri azt, aki ezt meghallja. -Ó a francban, -morgolódik Alex, ahogy nyújtja a kezét, hogy a szokásos ütését rámérje, persze csak akkorát, hogy holnap is működhessen ez a jól kitalált szerkezet. Na igen, már sokszor megfogadta magának, hogy mihelyst csörög a vekker, ő azon nyomban kiugrik az ágyból, de ez valahogy a mai napon sem megy. Fogytán van nagyon az életereje az utóbbi időben, és ezt rendszeresen tetőzik még éjszakai kiruccanásai is a haverokkal, na meg főleg a kiruccanásokkal járó iszogatások.

Igaz a szemei nyitva, de csak fekszik az ágyon, mintha valami láthatatlan kéz húzná vissza, nem akaródzik felkelni. Hirtelen az eszébe villan valami. Egy álomfoszlány. Valami ködös kép... Valaki... Félelem... Vagy mi is volt? Minél jobban erőlködik, annál távolabb úszik el a kép.

-A francban, -hagyja el ismét a szó a száját, ahogy kiássa magát az ágyból és elindul a fürdőszoba felé, miközben az ajtóküszöbbe jól belerúgja a nagylábujját. Nem sokat késlekedik, csak a legfontosabb alapszükségletek végzi el magán, borotválkozni majd holnap is ráér -gondolja. Bár saját maga sem tartja magát bizalomgerjesztő látványnak, ahogy tükörképe visszabámul rá.

Pár évvel ezelőtt még igényes volt, egy nagy cégnél vezető beosztásban dolgozott, és ahhoz nagyon dukált, hogy toppon legyen. Vasalt ing, kifogástalan öltöny, cipő, mindennap baba arc, rendezett frizura, tele pénztárca, határozottság, kapcsolatok, de ez már a múlté. Túlságosan elengedte magát, úgy érezte övé a világ. Könnyelmű volt, de aztán szembesülnie kellett vele, hogy nem volt nélkülözhetetlen. Kirúgták. Senkinek nem kellett egy beképzelt, durva és goromba fráter, aki csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Átnézett mindenkin, csak az ego vezérelte, ami persze később elhallgatott, de ha suttogva is, elhitette Alex-szel, hogy nem jó már semmire. Elillant a határozottság, lelapult a pénztárca, vele együtt pedig az igények. Itt tart most.

Egykedvűen iszogatja kávéját és szívja egyik cigit a másik után. -Mi lett velem? -gondolja. És ekkor megint bevillan az álom.
-Köd volt és bolyongtam valahol. Aztán egyszer csak elkezdtem zuhanni. Igen, már emlékszem! Egyszer csak vége lett a zuhanásnak, szilárd lett a talaj a lábam alatt, földet értem és a köd is elillant. Eltelt egy csomó idő. Nem láttam semmit és senkit, csak hatalmas fényt. Egyedül voltam.
-Aztán...
-Aztán mégis valami hangokat hallottam, a nevemen szólítottak...
-Aztán... De aztán már nem jött a folytatás, bárhogy is próbálta.

-Nem tudom mit kellene tennem -fűzi tovább a gondolatait. -Elviselhetetlen a hely, ahol dolgozom. A sok cseszegetés, a főnök, aki macskát játszik az egerek között. Egy egoista, pökhendi, durva és beképzelt alak, magasról szarja le a munkások igényeit. Pénz alig, még ezt a szaros albérletet is nehezemre esik kifizetni. Piálok, sehol egy komoly kapcsolatom, pedig már 32 leszek. Itt lakom ebben a lyukban. Nincsenek céljaim.  Ez nem én vagyok! Változtatnom kell, de vajon hogyan és merre? Hol a fenében lehet a kiút? Hm...
-Gratulálnom kellene magamnak, hogy így elcsesztem. Baromi ügyes vagyok, erre sem képes mindenki!

A szobában a rendetlenül felejtett ágy, a konyhában pedig a cigaretta füst és az otthagyott kávés pohár idézték csak a reggeli idillt, miután magára kapta munkás gönceit, és becsapta maga mögött az ajtót.

Amíg kulcsra zárta a foncsorozott üvegű bejárati ajtót, tetőtől talpig láthatta magát benne. De nem azt látta sem kívülről, sem belülről, amit és akit szeretett volna.

Gyalog indult útnak. Két héttel ezelőtt még volt egy bringája, de lezáratlanul hagyta az egyik csehó előtt, míg odabent hideg sörrel hűsítette magát, és mire indult volna haza, elemelték.

Igazi szép nyári reggel volt, hasonlóan Alexhez, néhány munkába siető ember volt csak az utcán. Néha kellemes fuvallatot érzett. Egykedvűen haladt, még mindig reggeli gondolataiba temetkezve. Ő nem sietett, különben is mi van ha elkésik? Semmi. Legfeljebb kirúgják. Nagy ügy. Ilyen melót máshol is talál. A sarokhoz érve beugrott az éjjel-nappaliba, ahol minden reggel meg szokta venni a szokásos zsemlét, tejet meg felvágottat. -Szép napot! -szólt vissza az eladó hölgynek, és indult át az úton. Lelépett a zebrára és ekkor...

/folyt.köv./

A metrón történt

Jaj de jó! Mégis csak lett szabad helyem! Lehuppanok az ülésre. Még ez a fránya táska is milyen nehéz! Na meg hulla vagyok. Minden bajom van. Belefáradtam ebbe a mai napba, pedig otthon még vár rám egy s más teendő. Hátradőlök az ülésen és felnézek, vagy jobban mondva kinézek magamból. 

Átellenben egy csinos fiatal lányka ül, de jól látok? Hiszen ő sír... Istenem, mi lehet a baja? Az ember nem sír csak úgy! Na jó, néha megkönnyebülés, de mindig oka van, és bár örömében is sírhat az ember, erről a lányról mélységes bánat tükröződik.

Elgondolkodom. Felszálltam a metróra a fáradtságommal, dög nehéz táskámmal, és az általános nyavajgásaimmal csak arra koncentrálva, hogy jusson egy fránya ülőhely, erre itt ül velem szemben valaki, akinek akkora bánata van, hogy nem bírja abbahagyni a sírást. 

A fenébe, hogy ez a metró mindig tele van! Néha elém állnak és nem látom a lányt. Aztán újra megpillantom két utas közt, ahogy a testük közt rés marad.

Látszik, hogy a gondolatai, lelke valahol máshol jár. Csak a teste utazik. Kivárom a lehetőséget, morfondírozok, ha netán felszabadul a hely mellette, átülök hozzá, és megkérdezem tőle, hogy mi történt. Nem tolakodóan, csak úgy, hogy segíthetek-e? 

Ó te jó ég! Látom feláll. Leszáll, és soha nem fogom már megtudni, hogy mi volt a baja. Metró megáll, és micsoda meglepetés! Nem száll le. Felszabadult mellettem egy hely, és ide ül mellém. 

-Nem zavarom? -kérdezi. -Nem, épp ellenkezőleg! -válaszolom.

-Nem tudom az okát, de valamiért nagyon szimpatikusnak találom, és azt is láttam, hogy többször rám nézett. -mondja még mindig a könnyeit nyelve. -Kérem, tényleg ne haragudjon rám! 

-Néztelek, ahogy sírtál. -válaszolom. -Láttam rajtad, hogy szenvedsz valamitől. -Igen, jól látta. -mondja.

-És tudok neked segíteni valamiben, hogy jobban érezd magad? -Olyan szép vagy, fiatal, megosztanád velem szomorúságod okát? -kérdezem.  -Nem hiszem, hogy tudna segíteni, bár jó volna önnel beszélgetni, de sajnos a következőnél leszállok. 

Látom elővesz egy cetlit és ráfirkant valamint. Nézem, a telefonszáma. -Megtenné, hogy felhív? 

Csodás liget

Fáradtan ébredten ma, melynek nem értem az okát, de tenni akarok ellene. Mire is lenne szükségem? Friss levegőre a természetben, mert az tapasztalataim szerint mindig megteszi hatását. Hát akkor induljak, mire várok még? Lassan kikerülök a város házainak labirintusából.

Leállítom az autóm egy csodás liget mellett, amely maga a paradicsom, mondhatni idilli. A szemet gyönyörködtető látványtól testem, lelkem megnyugszik. Csodálatos fák, virágok, zöld fű, szinte érezni még a harmatot a leveleken.

Lassan lépdelek, egy fenséges öreg fához érek. Madárcsicsergést hallok, majd látom, hogy a lábam alatt megreccsenő ágtól felrebbennek a fa lakói. Leülök a fa tövébe, szemügyre veszem a tarka virágokat, rajta a zümmögő, méheket, a füben szorgosan haladó hangyákat. Felnézek a falevelekre. Az ágak szerteszét nyújtózkodnak, levelek sokasága integet róluk. Épp hogy csak lengedezik a szellő, apró pici mozdulatokkal integetnek csak a levelek egymásnak. Halk zizegés hallatszik, lágy zene ez az ember fülének. A felkelő nap itt-ott átvillan az ágak, levelek közt, gyönyörű meleg sugarával szárítva a harmatot. 

Mély lélegzetet veszek, elbúcsúzom a fától és elindulok. Lassan vánszorgó bárányfelhők tűnnek fel az égen, amint kilépek a hatalmas fa védelmező koronája alól. Csodálatos az élmény!

Most látom, hogy nem vagyok egyedül, egy hölgy jön velem szemben az úton, kutyát sétáltat. Ő is úgy, mint én, lassan, nézelődve halad, érezve a természetet. 

Utoljára még egy mély lélegzetet veszek, erőt merítek a következő ittlétemig. Beszállok az autómba, de már nem azzal az érzéssel vezetek, mint idejövet.